2010. február 11., csütörtök tíz óra van, huszonkettő, kezelhetetlen képtelenségek birtokában. az elvárás milyensége stabil, az állapotom lapos. neki bírok rugaszkodni és hatalmas pofára esni, laposra. takonyként fröccsen a tehetség a tehetetlenséghez, beterít. kézben nem tartható életvezetés meghat. halmazokba szervezett kudarc vagy arcátlanul lápos a posványom személyes. fenntartom. [22:49]

2010. január 23., szombat rendet rakok ha jön, amit szeretnék és markolnám, kikúszik az ujjaim közt. állandóan inverzbe dobog a szívem. homorodik és homorút dobol. már csatakiált, hallgatózzál. szétfelé nyílik a mellkasom, kapadoznék a szétmálló, kirepülő szervek után, de lelassul a kezem, azt látom, hogy a kezem is szétmállik, amit annyira szeretnék, körbevesz, de nincs kezem és elúszik, ha utánanyúlnék, medúza lesz és eltűnik, ha elvesztem magam, a vágyam, elvesztem magam, egy duna köve alatt ülök, zöld víz alatt. le vagyok súlyozva. ha konkrétan megmondom sem ér? nem. selejt, sajnálom. sajnálom. sajnálom. sajnálom. van ennek egy története. ennek is volt egy története. fehér nyálkák mindenhol. állandó illúzió, pontosan látom, amit szeretnék, túlírt az életem. rajtam. márványos kocsányok lógnak mindenemről, hiába a pontos helymeghatározás. lehet, hogy találkozom még öt ilyennel. lehet, hogy ez nem jelent semmit. csak a jelent. sajnálom. [13:32]

2010. január 9., szombat ortopédus vizsgálgat, fej, nyak, derék, mérlegel és úgy dönt, beszélnie kell, rossz hírem van, önről még nem esett le a tojáshéj, érzem, hogy megfeneklettem. leülök, törpengek, mi lesz, mi lett. [20:28]

2009. december 12., szombat belekerültem egy buborékba. légbuborék. [2:27]

2009. november 21., szombat ingerhiány reakció a konstans kívánalom, amiből négy nap részesülve rákaptam, hogy megkaptam, de most, hogy visszajöttem, muszáj kanapékon aludnom zajban, hogy otthon legyen békében és halkan. [0:23]

2009. november 13., péntek a memóriaprobléma hitelessé tesz [0:46]

2009. október 21., szerda fel akarom rajzolni sematikusan a változást. hogy az út, a kukorica meg a hátsó tölgy. bezavar a sebesség meg a perspektíva. hogy a viszonyrendszer megül a pályán és arrébbtessékel, hogy igaza legyen. vigyázó szavánál menekülőre fogom. nem vállalok felelősséget azért, ami kiment. pillanatlenyomatok, változó ének, keményítős dalok, kifosztott személyiségek. három pont oda. [0:28]

2009. október 18., vasárnap van ez a szürke, fájós hangulat, amikor a magány hozza közelebb az embereket egymáshoz. mindenkire rázárul a kupak, reszketeg a bőröm alatt érzem a másokat, belülről simogat a köd. az a dezsavű, amit a szívritmusom és a fejemet feszítő félelem ébreszt, gondol egyet és kizuhan a szaros kis életem a köldökömön, kifordul és bámulom, ahogy esik, logaritmikusan távolodik, marad a bőröm, a kiszolgáltatott egyedüllét, ami egyfajta jóleső narancsillattal hat át. van abban valami meghitt, ahogy sok kifordult emberbőrhuzat lebeg az űrben, rajta szemgolyópár pislog, hogy nem vagyunk egyedül, az emlékek közösek. az a néhány ember, aki én vagyok, itt van körben, csak elbújkáltak. spirális logaritmikus szívritmus. a többiekhez van kötve a vége, onnan csüngök. lógaszkodó pöttyek vagyunk. [14:22]

2009. október 13., kedd ledobom a pulóverem pöszeit, ahogy elengedem, kidobom a semmibe, hogy ne legyen, így joggal vagyok meglepődve, hogy a padló verem, pöszéletek mennek tovább, szégyenszemre a munkahelyen, úgyhogy gyorsan zoknival összeszedem. lépőzár. [23:53]

2009. szeptember 26., szombat mindenféléket megszülnék. a dobverő likas végét kell kézbevenni, így az aktívabb vége már merő hepehupa. vannak hegyek, vannak völgyek és vannak térhálós átmenetek. a patak ezer mederben folyna alá, de a torkolata henger. a dobolás egy aznapi kezdő számára szembesülés az anyaggal. az anyag viselkedik, karakán, karóhoz kötött eb. ha az ebet ütöd, az befeszít. minél nagyobbat ütsz, annál inkább nála van a pálca, irányt keres, pattan, te vesztesz. úgy kapsz alá, mint hintánál, ha tetőzöl. letűnt. szeretek letúrni az alapokhoz, takkra pontosan felmérni a hibát. ha lendítek, az időt elnyeli, a dobban vagyok, belülről ütöm, a szívritmusom megugratom. japán színű halakat szülök. két ujj, négy ujjperc, egy perc hatvan negyed, a dob adja a másikat. a japánok mindig az energiával trükköznek. [1:32]

2009. szeptember 20., vasárnap mi ez, ha nem egy bolha, lekaszabolva, fekszik, keresi a tagjait, matat a távírón, nyomja a gombot, üzeni a létet, a nemlétet, amerre lépett kaszabok, vérek. [16:19]   magamhoz ölelem, úgy alszom el, hogy ő a barátom, de reggelre mindig a földre lehányva találom. [16:15]

2009. szeptember 15., kedd a villamos népe fennhangon alszik. a pépe beletúr a delejbe, egy kis hányás, siraloműzés szombat este a hiteles esti meséért. találtam egy embert, aki nem restelli kimondani, hogy a kebel a plakáton egy csupamosoly kurváé. 30 éve volt és díjat kapott érte. miénk a jövő gyerekek. [22:31]

2009. augusztus 16., vasárnap van egyfajta taszítás. az a trükk, hogy azok a dolgok, amiket egyértelműen és nagyon szeretnék, taszítanak. már nem úgy, hanem mint az a fordítvamágnes, minél közelebb mennék, annál inkább egyértelmű, hogy képtelenség, nem akarja, nem engedi. személyisége lesz a fehér papírnak, mikor rajzolnék és azt mondja, bele se kezdj. ketten maradok magammal és kizár. dacos. a megfogható anyagát veszti. a fejembe zárt hiába dörömböl. a toll kifordul a kezemből. vonalakról van szó, grafitról, sercegésről. iszonyúan kiszolgáltatott vagyok magamnak és mindig ő nyer. zavarban vagyok magam előtt, egyfajta szégyen. grafittal műtünk, kipakolnánk. félek magamtól. körvonalazni a káoszt, tűélesen fogalmazni, halálpontosan levektorizálni. ha meglesz tévedés nélkül, pengeni fogok, egyetlenegyszer. utána talán kifordulhat belőlem ez az egész. de nem engedi. [12:43]   be fogok borulni. sajnalom. [12:39]

2009. július 4., szombat mára már csak a pocsolyaszag maradt a béke tóból [13:28]

2009. június 8., hétfő tom waits a myspacen 135379 barátságot kötött. tom waits este leül a gép elé és barátságokat köt. zokni helyett. állítólag pont, amiért tök mindegy, azért lehetne bármi is. kikezdhetetlen érv. egy viszont ez ellen szól. az a szomorúság, ami a nincsből jön, nem ugyanaz, mint ami a bármiből jön. úgy vacsoráztam, a gép előtt persze, hogy a lábamon volt a tálca, azon a kaja. de ha lent a tálca, messze a kaja. így keresztbe kellett tenni a lábam. akkor feljebb jött a tálca, de ingatag volt. az nem baj. ha levettem a kenyeret, gyorsan le kellett valamit enni a balszélről is, aztán a sajtot középre kellett visszarakni. kemény sajt sokat nyom. erre a blogdologra visszatérve, volt már egyszer olyanom, hogy elutaztam kvázi idegenek közé egyedül egy falu végére. a kváziidegenek szemtől szemben ijesztően idegenné váltak. úgyhogy menekülőre fogtam, azt mondtam megyek, körbenézek. kerestem egy fát, az alá beültem. markolásztam a földet kínomban. tökre nem lett jobb. bármit tehettem volna, de nem tettem bármit. csak vártam, hogy most itt az ideje a valaminek. ott vagyok a végének a végén tök egyedül. hajrá, jöhet a bármi. de annyira nem jött semmi az égegyadta világon. bírom a madarakat, akkor is ott dumáltak nekem, meg az összes hangya meg minden. csak attól pont úgy nem oldódott meg semmi, mint az egyik elsőben írtam, hogy bármit megtehetek, nagy a nyomás. ami nem jó. és akkor itt van ez a tom waits. és a világ másik felén kötöget én meg itt azt mondom, hogy olyan közel van, hogy hihetetlen. szóval én ezt már mondtam, mondjuk elfelejtettem, hogy ez a zene dolog tetszik. és akkor már csak az a baj, hogy a hozzám nagyon közel álló dolgok sajnos valójában elég messze vannak. például a fa alatt teljes mértékben nem volt semmi, csak én, mondhatni egyedül. mert bírom én a madarakat, meg minden, de akkor ott annyira keveset jelentettek, hogy ettől a felismeréstől csak még szomorúbb lettem. na, asszem azt szerettem volna mondani, hogy nem azért nem írok, mert olyan jó, hanem, mert már mindegy. meg azt, hogy ha lehet egy kívánságom, akkor elsőre elbizonytalanodok, hogy tényleg csak egyetlen egy?, de azért az, hogy bírjam érezni tényleg igazán azt, hogy mindegy és nem azt, hogy már mindegy és pont ettől legyen minden egy csapásra valóság. mert ez így kezd kicsit kényelmetlen lenni. asszem ez a mostani élet nem az én köröm. úgyegyébként minden oké. majd megszokom, már mindegy, avagy na, ezen is túl vagyunk gyerekek. [22:27]

2009. május 10., vasárnap egyek egy almát vagy írjak egy posztot? [20:34]

2009. április 11., szombat jó könyvet olvasok. várok a buszra, olvasok, vigyorgok nagyokat, eszembejut, hogy ez ritka, hogy most látják, hogy jó könyvet olvasok. hátulról jön egy nő, tök hátulról, elmegy mellettem és hirtelen lebukik a könyvem borítója alá és megkérdezi, hogy jó könyv? nem hiszem el, még vigyorgok, mire kimondom, hogy jó, ő is azt mondja, jó, hozzáteszi, hogy akkor semmi gond, ezt már inkább mormogva, nem néz rám, ugyanazzal a lendülettel továbbrohan, fel kellett jegyezni, fel kellett jegyezni. [14:13]